Az interneten egyre-másra jelennek meg megaadatbázisokkal végzett számítógépes elemzések a Föld erdeinek állapotáról. Nemritkán optimista végeredménnyel, meghazudtolva a borúlátó véleményeket. Globális számítógépes modellezés eredménye az az elemzés is, amely a világ egyik legtekintélyesebb tudományos folyóiratában, a Science-ben jelent meg (Bastin et al., 2019). Háttere az IPCC1 legutóbbi jelentése, amely szerint globálisan egymilliárd hektár új erdőterület kellene ahhoz, hogy többlet CO2-kibocsátásunkat semlegesítse. A hírneves zürichi Szövetségi Műszaki Főiskola (ETH) kutatói felmérték, hogy ez a horribilis nagyságú terület, amely a jelenlegi négymilliárd hektáros globális erdőborítást negyedével növelné meg, rendelkezésre állna-e, és milyen nagyságú szén elnyelésére lenne képes. Gépi tanulással digitális modellt készítettek a Föld elméletileg lehetséges, teljes erdőterületéről, vagy ahogy elnevezték, „erdőeltartó képességéről”. A modell szerint a lehetséges erdőterület-bővítés nagysága nettó 0,9 milliárd hektár. Szerintük ezek az erdők a jelenlegi, évente kibocsátott mintegy 300 Gt-nyi légköri szénkibocsátás-többlet kétharmadát tudnák megkötni, azaz kb. 205 Gt-nyit. Vagyis az egymilliárd hektár új erdő létrehozása megvalósítható lenne, és „az összes lehetséges megoldás közül a leghatékonyabb eszköz” a klímaváltozás megfékezéséhez.

Erdész szemmel tekintve a Science cikkre számos kétely fogalmazható meg (Mátyás, 2020). Önmagában már egymillárd hektár beerdősülése elég irreálisnak tűnik egy olyan globális társadalmi-gazdasági helyzetben, amikor az erdőterület-változás mérlege, minden nemzetközi intézkedés és politikai nyomás ellenére, változatlanul negatív, sőt az utóbbi évtizedben az erdőtelepítési lendület még a két, számottevően erdősítő régióban, Európában és Kínában is visszaesett. A szerzők az erdőborítást az erdőöv két klimatikus határán, a hőmérsékleti felső határán (boreális tundra) és a szárazsági alsó határán (sztyepp, szavanna) terjesztenék ki, miközben ezek a területek ökológiailag nagyon érzékenyek, ráadásul produkciójuk alacsony. Sajnálatos módon mindkét térségben jelentős akadálya van az erdőterület tervezett bővülésének. Az akadály egyetlen fő okra vezethető vissza: a globális klíma melegedésére.

A klímaelemzések nagy biztonsággal megerősítik, hogy a javasolt térségek, például Közép-Ázsia vagy az afrikai Szahel-övezet szárazodása fokozódni fog, ami még a megmaradt erdők fennmaradásának esélyeit is kétségessé teszi. Az északi tajgaövezet felső erdőhatárának kiterjesztése tekintetében, a térség kilátásait a mérsékelt övinél gyorsabb ütemű melegedés, és ezzel összefüggésben az erdőtűzveszély növekedése teszi nagyon kérdésessé. Az erdőtüzek éves kiterjedése az évente ültetett erdők területét már régóta meghaladja, nemcsak a tajgákon, hanem az erdős övezet alsó, szárazsági határán, például Kazahsztánban (Mátyás, 2010), de ugyanígy az USA délnyugati államaiban is, például Kaliforniában.

Nem világos a nagyralátó program megvalósításának módja sem. Számos vizsgálat kimutatta, hogy a fás növényzet spontán alkalmazkodása még kedvező körülmények között is csak igen jelentős, évszázados késéssel lehetséges (Mátyás, 1999). Gyors területnövekedés csak mesterséges úton lenne elérhető. Az említett térségekben a szükséges szaporítóanyag, az infrastruktúra és kivitelező munkaerő együttes hiánya is komoly akadályt jelent. Az említetteken kívül metodikai kérdések is felmerülnek. Egyes erdőtípusok növekedését a szerzők többszörösen túlbecsülték. Összefoglalva megállapítható, hogy a cikk túlzott optimizmusról és a gyakorlati problémák alábecsüléséről tanúskodik. A globális erdőterület gyors és nagymértékű kiterjesztése egyszerűen egy politikai mítosz (Mátyás, 2020).

Az erdők szerepe nemcsak a széntárolás, hanem egy másik fontos szolgáltatás, a vízkészlet tartalékolása szempontjából a magyar közgondolkodást is foglalkoztatja. Erről egy nyugtalanító közlemény jelent meg nemrég egy rangos nemzetközi tudományos lapban, amely az alföldi erdők vízgazdálkodásban betöltött szerepét elemezte (Tölgyesi et al., 2020). A hazai szerzők szerint a kiskunsági homokhátságon a mesterségesen telepített erdők a táj „zöld szigetei” ugyan, ám az altalajban sivatagi szárazságot idéznek elő magas vízfogyasztásukkal. A talajvíz szintje egyre csökken, a kutak kiszáradnak. A külföldön megjelent cikket felkapta a sajtó; a hidrológus és erdész szakemberek szerint azonban a „föld alatti sivatagok” létrejöttét túlnyomórészt más tényezők okozzák. A talajvízszint csökkenéséért mintegy felerészben az időjárás változása felel, több mint harmadában pedig a mezőgazdasági és kommunális vízfogyasztásra, továbbá a felszíni víz elvezetésére vezethető vissza. Az erdősültségben bekövetkezett változások hatása legfeljebb tíz százalék körüli, tehát korántsem lehet az erdőtelepítést felelőssé tenni a valóban drámai vízkészletcsökkenésért (Borovics et al., 2020; Gribovszki et al., 2017).

Akár nemzetközi tudományos fórumok kiadványai is lehetnek félrevezetőek. Az Európai Akadémiák Tudományos Tanácsadó Testülete (EASAC) tűzifaégetéssel kapcsolatos állásfoglalása szerint „tévedés, hogy jobb fával fűteni, mint szénnel. Ha fára, biomasszára cseréljük a szenet, a kőolajat és a földgázt, azzal tovább növeljük a légkörbe kerülő szén-dioxid mennyiségét” (Mátyás–Tolvaj, 2019). A fosszilis és a „bio-”eredetű CO2-forrás között azonban óriási különbség van. A tűzifa elégetésekor az ökoszisztéma folyamatos szénkörforgalma során megkötött szén csak időlegesen szabadul fel, míg a fosszilis eredetű energiahordozók égetésével olyan többlet szén-dioxid kerül a légkörbe, amely sok millió (akár több százmillió) éven keresztül nem volt jelen az atmoszférában (Mátyás–Tolvaj, 2019). Továbbá, az EASAC szerint „tűzifát kitermelni nem kívánatos, helyesebb az erdőket a széntárolás érdekében érintetlenül hagyni”. Közismert, hogy az erdőben képződő holt faanyagot a lebontók elkorhasztják, amelynek során ugyanúgy szén-dioxid szabadul fel, mint elégetéskor. A példákban követhető, hogy az ökoszisztémák kezelésével, hasznosításával kapcsolatban szükséges tájékozottság köre nyilvánvalóan meghaladja a szűkebb ökológiai ismereteket (Fady et al., 2021).

Az okokat keresve, először az érintett tudományterületeket érdemes megvizsgálni. A bemutatott cikkekben tárgyalt éghajlati változás és az élő rendszer működése egyaránt kaotikus vezérlés alatt áll. A kaotikus működés korántsem azt jelenti, hogy a válaszok véletlenszerűek, hanem azt, hogy egy olyan rendszerben, amelyet egyidejűleg számos, egymástól független külső tényező befolyásol, a válaszreakciók nem törvényszerűek, hanem mindig az adott helyzettől függenek. Így csekély változások is kiszámíthatatlan válaszokat válthatnak ki („pillangóeffektus”).

Ezért a kaotikus rendszerek működése „makacs problémákat” idéz elő (wicked problems). Ez nemcsak a természet törvényszerűségeire, hanem az emberi társadalom, a gazdasági élet működésére is érvényes. A makacs problémák ellentmondó és időben változó következményekkel járnak, amelyekre hagyományos módon, vagyis a probléma azonosítása–elemzése–megoldása lépésekben, nincs egyértelmű és végleges megoldás (URL1). A nehézségek, amelyek rendszerint közügyek, csak több szakterület szoros együttműködésével lennének kezelhetők, és az érintettek bevonása sem kerülhető el. Gyakorta azok feladata a megoldás, akik a problémát okozzák, és a rendelkezésre álló idő legtöbbször lejárófélben van (URL2). Ebben a megközelítésben az erdei ökoszisztémák sorsa és helyes kezelése a változó feltételek mellett bizton a „makacs problémák” közé sorolható: az ökológiai, gazdasági, politikai és társadalmi problémák itt is együttesen jelennek meg (Fady et al., 2021). Nem meglepő ezért az eltérő megközelítésekből fakadó ellentétek és a mindenkit kielégítő magyarázat bizonytalansága.

Említést érdemel a szerzők munkaterülete. Elgondolkoztató, hogy az ismertetett esetekben a szerzők a szorosan vett erdészettudományon kívüli területen tevékenykednek, rendszerint az alaptudományok (biológia, ökológia) vagy társtudományok (földrajz, modellezés) specialistái. Mi a baj a specializált tudománnyal? A modern tudomány szükségszerűen egyre szűkebb, speciális részterületekre oszlik, amelyek egymástól elkülönülten fejlődnek, kutatóik leginkább egymással kommunikálnak. Emiatt a specialista könnyen figyelmen kívül hagyhat olyan tényezőket, amelyek nem állnak közvetlen oksági viszonyban a vizsgált tárggyal. Az eredmény: egyoldalú értelmezések miatt nagyobb összefüggésben torzulhat a vizsgált jelenség értelmezése.

Az ismertetett példák a „posztmodern tudomány” tipikus termékei, egy olyan korszaké, amelyben a kutatás rohamos specializálódása és globalizálódása miatt az áttekintés egyre nehezebb. A tudományos tevékenység értékelésének hagyományos közösségi módjai (személyes találkozások előadások, viták során) már kivihetetlenek. A kutatói teljesítmény számszerű értékelése a tudományos élet irányítását közismerten leegyszerűsítette, és látszólag pártatlanná tette. Ennek során nemcsak a szerzők munkáját és publikációikat, hanem a hivatkozásaikat közlő folyóiratokat is minősítik, a hivatkozások száma és helye alapján. A minél gyakoribb nemzetközi közlés és a hivatkozások impaktvadászata a kutatók egzisztenciális kényszerévé vált, ami rendkívül kiélezte a publikációs versenyt (és néha fondorlatos félrevezetések forrása is).

Ez az átalakulás a tudományos kiadók metamorfózisához vezetett; a nemzetközi tudományos lapkiadás szolgáltatásból profitorientált kereskedelmi vállalkozássá alakult át, globális kínálati piaccal. Ma már nemcsak a kutatók keresik a publikálási lehetőséget, hanem a kiadók is hajszolják a publikációt „termelő” kutatót. (Nemzetközileg „jegyzett” szerzőként szinte naponta keresnek meg, nemcsak cikkek kérésével, hanem könyv projektek felajánlásával is.) Mindez a kutatási eredmények minél gyorsabb és minél figyelemfelkeltőbb közlésére sarkall. A szélesebb tematikus háttér alapos szemrevétele elsikkadhat, és innen már csak egy lépés a triviális eredmények szenzációs innovációként való bemutatása.

Biztonsági szelepként marad az ellenőrző szaklektorálás. Sajnos ennek devalválódásához a gyors megjelentetésben érdekelt lapkiadók is hozzájárulnak. A publikációk növekvő számával nem növekszik arányosan a bírálatra igazán alkalmasak köre. Elfoglaltságuk miatt (ők is inkább cikket írnak…) a lapkiadók a lektorálók körét kényszerűségből egyre inkább külső vállalkozók felé bővítik. A szakmai bírálatok felületesebbé válása így törvényszerű.

A korrektnek, pártatlannak elvárt kutató is esendő ember, sokféle kényszer nyomása alatt. Ehhez még hozzátenném a tudománymenedzsment hatását is. A türelmetlen tudománypolitikában az innováció (vagyis a tudományos alapok tisztázását nemritkán megspóroló eredmény, régebben ismert nevén: újítás) és a statisztikailag kimutatható siker erőltetése a leírtakhoz hasonló hatásokat eredményezhet. A kutatómunka „hatékonyságát” és gyakorlatirányultságát elvileg javítani lehet rövid távú projektekkel, amelyek azonban tovább növelik a távlatos perspektíva és a komplex szemlélet hiányát, nemcsak a társtudományok, hanem az általános társadalmi-gazdasági háttér kontextusában is.

Nyilvánvaló, hogy a kutatásban és publikálásban az etika a felerősödött verseny egyik vesztese. Véleményem szerint az alapprobléma nem a „morál romlása”, nem is a modern kapitalista demokrácia, hanem a kutatói perspektíva szűkülése és a minőség objektív ellenőrzésének alábbhagyása. Ehhez hozzájárul a mennyiségorientált szemlélet és a gyengülő tudományos igényű képzés. Igencsak szükséges lenne a feltörő kutató generációk figyelmét jobban ráirányítani a publikálás etikai kérdéseire is. Az MTA Tudományetikai Kódexének megfelelő kiegészítésére Németh Károly és Szakács (Alexandru) Sándor (2022) tett javaslatot.

A társadalomban tapasztalható elbizonytalanodás és a tudomány térvesztése miatt a minőségi, tudományos népszerűsítő publikálás századunkban a tudományos munkával egyenértékű, ha nem a legfontosabb feladat kellene legyen, amely ellentételezheti az ellenőrizetlen közlésekre vagy érzelmekre építő kommunikációt (Krekó, 2022). A tudományos népszerűsítés azonban hálátlan, alábecsült vállalkozás, amely a tudományos teljesítmény értékelésében feltétlenül több figyelmet és elismerést kíván.